.



.







.

2017. július 8., szombat

Bevezető


.
Szeretem a jó idézeteket, melyek elgondolkodtatnak, néha irányt mutatnak, vagy megerősítenek érzéseimben..Ritkán gondolkozok szavakban. Egy gondolat jön, és csak ezután próbálom azt szavakban kifejezni.Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. (…) Először is, az örömök, melyek eltűntek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak… Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értek volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad.Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri 
Tovább

2016. szeptember 5., hétfő

Akartam...

Fel akartalak hívni, menni akartam hozzád, beszélni akartam veled, látni akartalak, meg akartalak hívni.” Mindig mindent csak akarsz. Azonban ezek csak tervek. De hol vannak a valódi cselekedetek? Hidd el: nagy jelentősége van minden egyes másodpercnek, ugyanis nincs túl sok idejük a földön az embereknek, a szeretteidnek. Ezért hát, ha valamit akarsz, csináld! Ha valamit kigondolsz, tedd meg, hiszen te sem parancsolhatsz az időnek! Sem a saját idődnek, sem a mások idejének. Ha tehát valamit akarsz, akkor vagy akard komolyan és nagyon, vagy azt a szót, hogy „akartam”, jobb, ha ki sem ejted a szádon!

2016. augusztus 21., vasárnap

Utolsó fejezet

Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol. Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk - és ez fáj - lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre. Megígértük, hogy jelentkezni fogunk, nem tűnünk el. Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. Biztosan fogunk írni neki, talán egyesek többször, mások ritkábban, de az biztos, hogy a jövőben minden megváltozik, mert olyan, mint amilyen ma volt, már soha többé nem lesz. Sose fogjuk elfelejteni az együtt töltött négy évet, de elképzelhető, sőt biztos, hogy a levelek ritkábbak lesznek, végül pedig teljesen elmaradnak. Egyszerűen azért, mert továbblépünk, ezerfelé megyünk, és bár barátok maradunk, ezek az évek csupán emlékként maradnak meg.

Elmúlások

Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél. Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra! Minden neked írott levelem szerelmes levél volt. Mi más is lett volna? Most már tudom, hogy mindegyik - kivéve ezt - rossz szerelmes levél volt. A rossz szerelmes levelek azt kérik, hogy viszontszeress, a jó szerelmes levelek viszont nem kérnek semmit. Büszkén jelentem, hogy ez az első jó, neked írott szerelmes levelem, mert semmit nem kell tenned. Már megtettél mindent. Elég emlékem van rólad ahhoz, hogy örökké kitartsanak. A levelek nem tévednek el, igaz? De fennáll a lehetőség, hogy nem akarsz írni, hogy haragszol rám, és most ugyanúgy váratsz engem, ahogyan azelőtt én várattalak. Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján. Egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra. Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk. Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szél fújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.

2016. május 19., csütörtök

Az idő

Az a nagy baj az idővel, amit megtanultam az idő alatt, amit veled tölthettem,hogy végül mindig elfogy. Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz a nagyvilágban,...de tisztában vagyok vele, hogy már rég elveszítettem a jogot, hogy tudjam. Mindegy, hány év telik el, egy mondatot mindig őrzök a szívemben: NEM JÖVÖK TÖBBET!.

2016. április 15., péntek

Gondolatok a szerelemről

Lehet addig szeretni valakit, amíg egy még nagyobb, igazabb szerelem fel nem bukkan (...). Ezt olvashatjuk a regényekben is. Ezt tanítja a történelem. Ginevra addig szerette Artúrt, amíg nem találkozott Lancelottal. Nem gondolod, hogy lehetséges szeretni valakit, és utána találkozni egy másikkal, akinek a lelke megszólít?Lehet sok "nagy Ő", de mindenkinek csak egy olyan adatik, aki kiforgatja minden sarkából az életét.Egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta, nem mi választjuk a szerelmet, hanem az választ minket. Az igaz szerelem sosem múlik el.Ha találsz valakit, akiért képes vagy tönkretenni az életedet, az mindig megéri.Léteznek mindenkori és mindenkorra szóló szerelmek. Földeket, országokat, kontinenseket bejáró szerelmek. Szerelmek, amiket az időben ültetnek el, csíráznak ki, érnek meg, illatoznak, és tartanak, és örökké kitartanak.Ha valakit igazán szeretsz, mindig mosolyát látod... akkor is, ha éppen rossz kedve van, akkor is, ha mérges, ha aggódik, ha szomorú. Te mégis a mosolyát látod. Azt a mosolyát, amit majd te varázsolsz arcára, szívébe, amikor fáradt, mérges, vagy bánatos. Mert szereted. Ilyenkor is. Sőt. Ilyenkor igazán.Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok - de nem igaziak. Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám... de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább.Szeretni valakit nemcsak a saját boldogságodról szól. Akarnod kell, hogy ő boldogabb legyen nálad.Hiszel abban, hogy létezik igaz szerelem? Természetesen nem arra a mindent elsöprő szenvedélyre gondolok, amiről azt képzeljük, hogy egy életen át tartani fog, és ami gyakran késztet bennünket olyan dolgok megtételére vagy kimondására, amiket később megbánunk. (...) Nem! Én olyan szerelemről beszélek, amely megtanítja látni a vakot. Olyan szerelemről, mely erősebb minden kételynél. Amely minden lélegzetvételnél élettel tölti meg a szívet, s nem csak dacolni képes az elenyészés örök érvényű természeti törvényével, hanem fittyet hányva rá, megszabadít minden köteléktől, és újra és újra megújítja a virágzásunkat. Arra a diadalra gondolok, amit az emberi lélek képes aratni úgy az önzőség, mint a halál felett.Az igaz szerelem, amely mélyen az ember lelkében gyökerezett, valószínűleg nem múlhat el. Ellene lehet a világ. Elválaszthatja a szerelmeseket a távolság. Így a táplálék nélkül szűkölködő szerelem olyanná lesz az érzelmek között, amilyen a lassú szivárgás vagy a búvópatak a vizek között. Elfogyni azonban nem fog. Az érzelem lényege szerint csorbítatlan marad... Nincs egyéb jel, melyről inkább megismerni az igaz szerelmet, mint az, hogy a szerető a szeretett lénynél van, oly tapintható közelségben, mely szorosabb a térbelinél, együttlét ez életre és halálra.Kétfajta szerelem létezik. Az egyik akaratunkon kívül kerít a hatalmába, a másikat pedig mi magunk hívjuk életre. Az, amelyik kéretlenül toppan be, testi tünet, mint valami betegség. És ahogy a betegség is, legyengíti az embert. Olyan szerelem az, amely meggyötör, mert arra a kényszerre alapul, hogy a másikat birtokba vegyük, nem pedig arra, hogy szeressük és tiszteljük. De az a szerelem, amelyet mi magunk keltünk életre - amely két ember közös döntéséből születik -, az napról napra nő, és egyre erősebb lesz. Olyan, mint a tűzhely lángja, amelyet életben kell tartani, hogy főzzünk rajta, meg hogy melegen tartsa a házat, de nem engedhetjük addig tombolni, míg porrá nem égeti az egész várost, ahogy azt a nagy londoni tűz tette. De az ilyen szerelemhez két ember kell. Egyedül nem megy.

Mia Land of Grafic