.



.







.

2016. augusztus 21., vasárnap

Elmúlások

Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél. Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra! Minden neked írott levelem szerelmes levél volt. Mi más is lett volna? Most már tudom, hogy mindegyik - kivéve ezt - rossz szerelmes levél volt. A rossz szerelmes levelek azt kérik, hogy viszontszeress, a jó szerelmes levelek viszont nem kérnek semmit. Büszkén jelentem, hogy ez az első jó, neked írott szerelmes levelem, mert semmit nem kell tenned. Már megtettél mindent. Elég emlékem van rólad ahhoz, hogy örökké kitartsanak. A levelek nem tévednek el, igaz? De fennáll a lehetőség, hogy nem akarsz írni, hogy haragszol rám, és most ugyanúgy váratsz engem, ahogyan azelőtt én várattalak. Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján. Egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának? A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra. Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk. Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szél fújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mia Land of Grafic